Gyakran hajlamosak vagyunk úgy vélekedni, hogy ami régi, biztos, hogy rossz. Nemcsak tárgyak esetén vagyunk szkeptikusak a működést illetően, de a hagyományok terén is formabontóak kívánunk lenni. Mintha minden szokás, amit őseink hagyományoztak ránk, nem lenne megfelelő a 21. században és szükséges lenne modernizálni. Történelmi és kulturális örökségeink részeit vizslatjuk, és ha kivetni valót találunk bennük, akkor szokásrendszerünkből kidobjuk, mint valami szemetet, amire többé nincs szükség. Pedig sokszor bebizonyosodott már, hogy modern világ ide vagy oda, azért jól hasznosíthatók eleink tapasztalata az élet dolgait illetően.

Talán kevesebb nagyképűség szükséges az alapigazságok kimondásához és több alázat a múltunk iránt. Hiába vagyunk technikailag a csúcson, ha nem királyi magatartást tükröz a lelkünk. Bár a világ folyton változik és az ipari forradalmak felerősítették az ember vágyát a természet kiismerésére, el kell fogadnunk, hogy vannak események, helyzetek, melyre nincs befolyásunk és megmagyarázni sem tudunk. A régi öregek tudták, hogy nem szabad mindent firtatni, mert az ember halandó és nem mindenható. Hiába az erőlködés a világ feletti uralom megszerzésére, ez eddig még senkinek sem sikerült tartósan. Eleink bölcsen annyit mondtak a hiábavaló igyekezetre: az embertől veszélyesebb nincs a természetben!

Amikor hagyományokról beszélünk, eszünkbe jutnak a népviseletek, a hiedelmek és a nagy ünnepek köré szerveződő szokások. Aki tisztelettel tekint a múltbeli sajátosságokra, nagyobb figyelmet fordít a jelen kulturális momentumaira is. Az összekötő kapocs a múlt a jelen között a folytonosság, mely érdekes mód az informatikai forradalom ellenére túlélte az emberi beavatkozást. A történelmet nem sutba kell vágni, mondván, ami volt, elmúlt, hanem az eseményekből levonva a tanulságokat, megelőzhetőek az ismételt tévedések. Ha az ember kora vívmányait felhasználja a társadalom előmenetelének biztosítására, az értékek átmentésére, jó esély nyílna a biztos jövőre. Sajnos, a tapasztalat az ellenkezőjét mutatja; ahogy telik az idő, mindig akadnak vezető személyek a politika és a gazdaság élén, akik haszon reményében adják-veszik a kulturális örökségüket. Ahogy nem becsüli meg az emberiség a természet kincseit, úgy nem tekint tisztelettel a pénzzé nem mindig tehető muzeális értékekre, szokásokra sem.

Nem mellékes, hogy azok az emberek, akik ma még fiatalok és erejük teljében hozzák meg felelősségteljes döntéseiket, 100 év múlva ott lesznek, ahová mindenki kerül – a végső nyughelyen. Bár sokszor hisszük, hogy halhatatlanok vagyunk, Isten közbelép s int életünk végességének számbavételére. Érdekes, hogy nem is olyan régen, a huszadik század elejének felfordulásában, az emberiség még segítségért kiáltott! Nem tudott mit kezdeni a sok borzalommal, a fájdalommal és Istent hívta! Ma, amikor mindenünk megvan, ami a kényelmes élethez kell, megkérdőjelezzük annak a hatalomnak a létét, melyhez baj esetén – előbb vagy utóbb – mindenki folyamodik. Tudva, hogy feladataink, kötelességeink vannak a Földön, érdemes lenne végiggondolni, mit miért teszünk, mi a célja, mert a számonkérés nem marad el. Őseink, bár nem rendelkeztek okostelefonnal, és nem volt e-mailcímük sem, mégis értették az élet körforgását és figyelembe vették apáik intelmeit. Nem mindent kell kivetni az ablakon, ami régi; akár szokásokról, akár tárgyakról legyen szó, érdemes megvizsgálni, hogy mi van a rozsda alatt. A valódi értékek soha nem mennek ki a divatból, hiába születnek újabb és újabb találmányok.

Az ember még attól ember lesz, akkor is, ha robotok segítik munkáját. Az újfajta kommunikáció csak megerősíti, hogy a jelenkor és a várható jövő közel sem vetít olyan szimpatikus képet, mint ahogy sokan hiszik, mert dacára a fejleményeknek a személyes kontaktus háttérbe szorításával az ember maga alatt vágja el a fát, fittyet hányva egy lényeges alapszükségletére. Ez az érzelmek egymás iránti kinyilvánítása, amire ember igen, gép viszont akkor sem lesz képes, ha éppenséggel erre van programozva. Az embert Isten tette azzá ami, a gépet pedig az ember, s így kikövetkeztethető, hogy a tökéletlen halandó sosem lesz képes tökéleteset alkotni. Erre ugyanis csak egy valaki képes, Ő pedig örökké volt, van és lesz.