Fiam a majdnem két évével már elég jól beszélt. Történt egyik nap, hogy a cumiját el kellett dugni, hogy ne rondítsa már annyira az aranyos kis száját. No meg a doki néni is figyelmeztetett, hogy a fogai rossz irányba fognak fejlődni.

Ez a szituáció most olyan volt, mint mikor a felnőtt leszokik a cigiről vagy a kávéról, netalántán az alkoholról. Keresi a felnőtt a hozzá szokott, állítólag egészségtelen anyagokat, de hogy nem kapja meg, a szervezete fellázad. Na, az én kicsi fiam is fellázadt, és egymást érték a hisztik a megszokott, kopott cumija miatt.

Természetesen már egy ideje az új cumit is elutasította, mert az nem olyan, mint az agyonhajszolt régi cumikája. Szó szót (nem) követett, mert a szülői részről csak egy volt a mondat: elvitte a kiscica. De az én fiam okos volt, ezért megkereste a macskát és kérdőre vonta, amitől szegény cirmos azonnal el is menekült a közeléből egy nagy fára, és onnan figyelte a fiatalurat, hogy milyen atrocitáson fog még dolgozni ellene. Fiam egy darabig csalogatta az elmenekült cirmost, de hogy nem jött le a fáról, ott hagyta, és újra hozzánk sietett. Már nem volt kérdése, főleg ahogy látta hogyan is mosolygunk a csődbe ment kalandja után.

Megállt a bejárati ajtó előtt, és nagyon komolyan és elszántan közölte, világgá megy. Most nem mosolyogtam, azonnal egy kicsi ruhát kerestem, egy vékony gallyacskát szereztem gyorsan a kertből, mert ugye sietni kell, ha megkéri a pici gyermek a szüleit. Rákötöttem a kis rongyot a gallyacskára, majd beletettem egy pici kenyeret, és a fiatalúr vállára tettem. Így indult el a pici fiacskám világgá.

Kilépett az ajtón, és baktatott egy pár métert, majd megállt. Figyeltem azért, nehogy valami baj legyen a hosszú útja előtt, de úgy, hogy ne vegyen észre. Lassan megfordult, ugrottam egy kicsit beljebb a lakásba, majd megjelent a pici drágaságom. Megállt az ajtóban, nézett rám, és nagyon komolyan kérdezte:

– Apa, merre van az a világgá? – Nagyon komolyan néztük egymást, és közöltem vele, hogy nagyon messze. Hozzám jött, visszaadta a vándorbotját, a kis ruhácskában a pici kenyér darabot, és megjegyezte:
– Apa, akkor nem is megyek világgá, ha annyira messzire van. – Eltettem a botját a kis kenyérkével a ruhácskában, kapott egy hatalmas puszit, és boldog voltam, mert maradt az én picim.

Miért is meséltem el ezt a történetet. Negyven év után megtaláltam ezt a pici botot, rajta a kis ruhácskát, és benne a kenyeret. Igen, ma már világgá ment a fiacskám, mert Magyarországon hiába dolgozott, majdhogynem éhezett. Az élet fintora. Mennyire örültem, amikor két évesen maradt, és most?

Frankfurt, 12.10.2018