Ha arra gondolunk, hogy beszédünk jelent valamit, bizonyára igaz, hogy a szavaknak külön-külön is mondanivalója van. Nemcsak a jelentésük, de ahogy és amilyen hangsúllyal mondjuk, elárulják a beszélő hangulatát és jártasságát a nyelv birodalmában. A mondatok összeszedettsége, a választékos nyelvezet mind-mind utalás az illető képzettségére, ami már az első kiejtett szavak után kikövetkeztethető. Ha két ember szóba elegyedik egymással, akaratlanul is hatnak egymásra, a kommunikációban az alkalmazkodás alapkövetelmény.

A kérdés az, mennyire szükséges alkalmazkodni egy beszélgetés során és mennyire vihetjük bele saját személyiségünket a társalgásba anélkül, hogy az a másik fél számára kínos és kellemetlen lenne. Természetes, hogy mindenki előnyösebbik oldaláról szeretne bemutatkozni, takargatva a hiányosságokat, de ez nem feltétlenül igaz minden helyzetre. Ha ismerősök, sőt barátok beszélgetnek, oldottabb a diskurzus, így nem szükséges a szavakat minden másodpercben megválogatni. A műveltebb felek akaratlanul is figyelnek szóhasználatukra, és csak néha csapnak át szlenget és tájszavakat alkalmazó beszédstílusba. Kommunikatív emberek találkozásánál várható, hogy érdemben gazdag beszélgetést folytatnak még akkor is, ha nem ez volt a cél.

Amennyiben nyelvi eszközökben, kifejezésekben szegény a beszélgetőpartner, illik egyszerűbb szavakkal ecsetelni a mondanivalónkat. A közlések attól lesznek érthetőek, hogy mindig az adott beszélgető társra figyelünk; képességeinek és érdeklődési területének megfelelően próbáljuk kifejezni gondolatainkat. Az alkalmazkodás a kommunikációban nélkülözhetetlen, mert legtöbb esetben, nem a személyiségünknek, gondolkodásunknak ideális emberekkel vagyunk kapcsolatban napi 24 órában. Különbséget kell tenni a korosztályok között is: egy gyermekkel másképp beszélünk, mint egy idősebb, rosszul halló bácsival vagy nénivel.

A kimondott szavaknak súlya van. Akkor is, ha tudjuk, akkor is, hanem, de minden esetben jelentőséggel bír, amit és ahogyan mondunk. Az emberek többsége hangulatember, ami azt jelenti, hogy aktuális lelki állapotuk tükrében hol kedvesek, hol morcosak. A saját lelkivilágukat gond nélkül kivetítik szavaikkal, olykor pedig tetteikkel is. Nem helyes, de érthető emberi tulajdonság, amit sokan elég nehezen tolerálnak. A munkahelyeken pláne elvárják, hogy az alkalmazott hagyja otthon búját-baját és csak a munkájára figyeljen. Hová is vezetne, ha mindenki problémái súlya alatt nyögve dolgozna és hozna esetleg hosszú távra is kiható rossz döntéseket?

Mondj valamit, és megmondom, ki vagy! Gyakran hallani az állítást utalva a beszéd jelentőségére. Előfordul, hogy látszólag konszolidált egyén – öltönyben, nyakkendőben, elegánsan megjelenve – társasági rendezvényen megszólal, és egy világ omlik össze a jelenlévőkben, mert a beszédstílus, a hanghordozás meghazudtolva a látszatot, felfedi az illető bárdolatlanságát. Dúskálhat például valaki anyagi javakban, ha képtelen egy épkézláb mondat kiejtésére! Egyértelműen kijelenthető, hogy nemcsak a ruha, de a szavak is öltöztetnek, méghozzá nem is akármilyen köntösbe. Az értékek piszkos ruha alól is kivillannak, ahogy a talmi csillogás is elhalványul a sok otrombaság mellett.

Régen ugyan a nyelvóráknak nagyobb volt a becse, mint manapság, de azért még napjainkban is sokat számít a műveltség. Bár nem lehet mindenki diplomás, talán annyi elvárható, hogy az iskolapadból kikerülve a fiatalok ne az orruk alatt motyogva fejezzék ki magukat, hanem szépen artikulálva, lényegre törően fogalmazva mondják el, mit szeretnének vagy éppenséggel mire nincs szükségük. Rohanó világunkban sajnos, egyre gyakoribb eset az egy szuszra kimondott gondolat, melyhez válogatás nélkül társulnak az indulatos gesztikulációk. A szabadszájúság jellemző, ahogy a társadalom közömbössége is, mondván, mit tehet ellene: ilyen a világ. Persze, lehet ez magyarázat, de inkább kifogás, hogy ne kelljen bele avatkozni a civilizáció nagy léptekkel haladó, gyakran mellékhatásokkal tűzdelt fejlődésébe.