Több fokozata is lehet annak, hogy valaki mennyire él a munkájának, mi az, ami még egészséges, és mi az, ami már beteges munkamániára vall. Apró, de olykor nagyon is szembeötlő jelek utalhatnak erre. Először is a munkamánia nem feltétlen jelent egyet az elkötelezettséggel, mert nem csak a munka szeretete ragadhatja annyira magával az embert, hogy már nem tud másra gondolni, csak arra, hogy dolgozzon látástól vakulásig.

A rosszabbik eset, amikor a főnök maga hajszolja ilyen helyzetbe a dolgozót. Rengeteg a határidő, mindig mindent azonnal kérnek és persze azt is elvárják, hogy mindig tökéletes munkát végezzen. Bizonyára nem ismerik azt a mondást, hogy csak az nem hibázik, aki nem is dolgozik. Nos, ilyen esetben komoly stressz forrássá válik a munkahely, előfordul, hogy éjjel csak hánykolódunk az ágyban, mert már a következő napi teendőkön jár az agyunk. Munkába menet pedig már erős gyomorgörcs uralkodik el rajtunk, pusztán attól a gondolattól, hogy át kell lépni az iroda küszöbét és újra be kell szállni a mókuskerékbe. Ennél a pontnál kell megálljt parancsolni magunknak, el kell beszélgetni a mindenható főnök úrral vagy hölggyel, és a tudtára kell adni, hogy ez így tovább nem mehet, hiszen nem gépek vagyunk, hanem emberi lények, akiket megillet a munka utáni pihenő, a szorongás nélküli élet.

Az ilyen fajta munkamániának a fő jele, a folyamatos levertség és a folytonos panaszkodás. Azok az emberek, akik a munkamánia ezen verziójában szenvednek, baráti társaságban sem tudnak igazán feloldódni. Amint szóba jön a „Mi a helyzet a munkahelyeden?” téma, vagy elintézik egy egyszerű vállrándítással és elkámpicsorodott arckifejezéssel (amely többet mond minden szónál), vagy a már említett panaszáradat indul meg. Ha ez az állapot már hosszú ideje fennáll, és valóban semmi örömöt nem lelünk a munkánkban, lépni kell egy jobb élet reményében.

Az imént lefestett élethelyzetnél van egy sokkal jobbnak mondható munkamánia, amikor valaki azért nem tudja maga mögött hagyni a munkahelyi teendőket, mert szenvedélye az, amit csinál, minden pillanatát élvezi, épp ezért sosem szeretné abbahagyni. Nézőpont kérdése, hogy mennyire jelent ez jót. Bár lelkileg kevésbé teszi padlóra az embert, mégis lehet egy hatalmas hátránya, méghozzá az, hogy ennek köszönhetően elmar maga mellől mindenkit. Bár örömét leli abban, amit csinál, nem jut senkire és semmire mellette ideje. Az a néhány barát is eltávolodik tőle, mert unalmassá válik számukra, hogy folyton csak a munkájáról tud beszélni. Az ilyenekből vállnak a tipikus karrieristák, akik majd csak idősebb korukban veszik észre, hogy az éppen adott kollegáikon és az üzleti kapcsolataikon kívül egy árva barát sem áll mellettük.

További jelei annak, hogy nincs más számodra, csak a munkád: Ha jobban belegondolsz, a kollégáidat lassan jobban ismered, mint a saját családod, vagy a barátaid. Naprakészebb vagy az ő problémáikkal, mint a legközelebbi hozzátartozódéval. Szívesen szöszmötölsz még otthon is az aktákkal, olvasgatod a jelentéseket, ahelyett, hogy vennél egy forró fürdőt és végre lazítanál egyet egy jó könyv társaságában. Vagy épp az ellenkezője, azon idegeskedsz még a szabad idődben is, hogy másnap mekkora papírhalmaz fog várni, ahelyett, hogy eltennéd holnapra a gondokat, hisz azok úgysem futnak el, legnagyobb bánatodra. Bármelyikről is legyen szó, ahhoz, hogy kiegyensúlyozott életet tudj élni, húzni kell egy határvonalat, ahová már a zsarnok főnök keze sem nyúlhat el, illetve a munkaszeretetet is kellő képen kordában lehet tartani.