A szülők a legjobbat hiszik a gyerekükről. Nem is feltételezik, hogy az iskolában másképp viselkedne, mint ahogy megszokták otthon. Akár csendes, akár kicsit hangoskodó, nem biztos, hogy közösségben, idegen terepen is ugyanúgy mozog, ahogy családi körben. Az otthoni életmód minden esetben rányomja bélyegét a gyerek mentalitására, a példát a szülőkről, nagyszülőkről veszi. Ha szeretetteljes légkör uralkodik odahaza, kihat a csemete viselkedési szokásaira, ahogy az is, ha nincs békesség a családtagok között. Ez utóbbi esetben merülnek fel gondok, egyik legtipikusabb megnyilvánulási formája az agresszív magatartás.

Az iskola önmagában is nagy próbatétel, a gyereknek egy másfajta környezettel kell megbarátkoznia, mint amit megszokott. El kell fogadnia, hogy az iskola az a hely, ahol napjai nagy részét tölti. A vele egykorú gyerekek társaságában tanulnia kell, befogadni tengernyi információt. A sok inger hatására a gyerekek különböző módon reagálnak. Valaki könnyedén elsajátítja az órán elhangzott leckét, más pedig csak bukdácsol. Valaki alázatos tud maradni, más pedig az erejét fitogtatja. Az esetek eltérőek, ahogy a gyermekek testi-lelki szükségletei is. Szögezzük le: két egyforma gyerek nincs.

A szülők a legjobbat szeretnék gyereküknek, ez világos. A legjobb iskolába íratják be, szép ruhákat vesznek neki, és trendi iskolatáskával lepik meg, hogy segítsék tanulmányi előmenetelét. A tárgyak adottak, a szülő általában megveszi, de nem tudhatja előre, hogy feltétel nélkül megszavazott bizalommal a gyerkőc nem él-e majd vissza. Előfordul, hogy a szülő legjobb akarata mellett sem tudja biztosítani a márkás cuccokat és nehézségeket okoz minden tanévben az iskolakezdés.

A gyerekek látják, érzik a különbséget; a „lúzer” és „menő” kategória nem csak kitaláció, hanem 2 valós fogalom az iskola berkeiben. Származástól, életmódtól függően kezdik magukat feltalálni az iskolában vagy épp ellenkezőleg, meghúzzák magukat. Aki vagánykodik, hamarosan konfrontálódhat diáktársaival. A „lúzer” lányok és fiúk nemcsak felsőbb osztályokban vannak, de már az első évfolyamtól kezdve megjelennek, ahogy hangosabb és nem egyszer durvább társaik is.

A tanárok az iskolában hamar kiismerik a gyerekeket, kiderül, kinek milyen a természete: csendesebb vagy verekedős fajta. Az utóbbi csoportba tartozókkal általában rendszeresen baj van, mivel keresik az alkalmakat az összetűzésekre és gyakran ok nélkül kezdeményeznek verekedést. A provokáció, a kötekedés tipikus jellemvonásuk, mivel akkor érzik magukat elemükben, ha megmutathatják, hogy ők uralják a terepet. A hataloméhség rendre kialakul olyan gyerekeknél, akiknél a stabil, rendezett otthoni körülmények nincsenek biztosítva, és válaszokat keresnek a sok miértre. Miért nem beszélgetnek velem a szüleim? Apukám miért nem jön el velem kerékpározni? A szüleim miért veszekednek olyan gyakran?

A sort sokáig folytathatnánk, egészen a lap aljáig, ami sajnálatos, mert egy komoly társadalmi problémára hívja fel a figyelmet. Amikor egyre többször hallani iskolai incidensekről, akkor felmerül a kérdés, mekkora a baj? Vélhetően igen nagy, mert már a magyarországi iskolák is panaszkodnak, hogy nehezen kezelhetők a mai gyerekek, főleg azok, akiknek látszólag megvan mindene. A „nekem nem parancsol” mondatnak egyenes következménye a tettlegesség, ami az osztályteremben vagy azon kívül nyilvánul meg. A diákok egymás megszégyenítését is saját egójuk növelésére használják, ami pszichikai teher mind az iskolának, mind a tanároknak. A szülő pedig gyakran későn tudja meg, mi a helyzet csemetéjével, amikor már következményei vannak az elharapózott indulatoknak.

A szülő-tanár-diák együttműködés csak akkor valósítható meg, ha mindhárom fél kompromisszum kész. Időt kell szánni a gyerekre, beszélgetni vele, hogy kiderüljön, mi zajlik lelkében és mit forgat a fejében. Az együtt töltött idő százszorosan térül meg, a gyerek elraktározza a szülőtől látottakat-hallottakat és kamatoztatja a maga módján. Főleg kamaszkorban csapódik le, hogy a „befektetett idő” mennyire volt hasznos. Akivel foglalkoztak otthon, a családban, valószínűleg ok nélkül nem fog rátámadni senki sem, nem mutat majd pszichés tüneteket és tanulmányaira is jobban oda fog figyelni. Aki nem tud az iskolai közösségben beilleszkedni, ahhoz alkalmazkodni, annak legtöbbször a leckével is meggyűlik a baja egyszerűen azért, mert nem érdekli, ahogy más sem.

Szülőnek lenni az egyik legnehezebb feladat. Főleg jó szülőnek. Ha kiderül, hogy gyermekünk gyakran verekedik az iskolában, még nem biztos, hogy a „szülőségünkkel” van a baj, de érdemes utánajárni a problémának, hisz jelzésértékű az abnormális viselkedés, akármi legyen is az ok. Más szülőkkel, pszichológusokkal és a tanárokkal konzultálva együttes erővel kidolgozható egy stratégia a verekedések leállítására, ez viszont csak akkor működik, ha a szülő hajlandó több időt és energiát áldozni lányára és/vagy fiára.