Az, hogy Brüsszel az Európai Unió székhelye – és így az immáron 27 tagország több mint 496 millió polgárának közigazgatási fővárosa – lett, a városlakók szemszögéből ugyan nagyon sok negatív következménnyel járt, de ez az oka a kozmopolita életérzésnek is, amely ma a nagyváros hangulatát meghatározza: színes és izgága, soknyelvű, innovatív, de a nagy nyüzsgés mellett ugyanakkor higgadt is.

Brüsszel a kontinens legeurópaibb városa, a külföldiek aránya közel 30 százalék, az elsőgenerációs bevándorlókkal együtt viszont ez a szám 50 százalék fölé emelkedik. A britek, görögök, lengyelek, portugálok, litvánok, franciák, írek, luxemburgiak, szlovének, hollandok és németek nem pusztán turistaként utaznak Brüsszelbe, hanem ott élnek és dolgoznak, ugyanúgy, mint sok más nemzet polgárai is. Ez az utcákon, a vendéglátó-helyiségekben és a metrón is nap mint nap érezhető.

A tekintet megakad az érdekes arcokon, a fül hozzászokik az idegen nyelvekhez. És az eurokraták nem csupán pápaszemes hivatalnokok; nagyon szívesen alkalmazkodnak a brüsszeliek élvezeteket előnyben részesítő életmódjához. A belgáktól improvizációs készséget, toleranciát, vendégszeretetet, spontaneitást és individualizmust tanulnak – ezekre a tulajdonságokra pedig igencsak szükség van a nagy európai család megszervezéséhez. Ebből a szempontból nézve csak jót tehet Európának, hogy egy olyan életvidám városból irányítják, mint Brüsszel.

Az időközben 27-re szaporodott tagállamból érkező európai hivatalnokok beáramlása nem csak jót hozott magával: a létfenntartás költségei folyamatosan nőnek, a Point Schuman körüli hatalmas építkezések rendszeresen akadályozzák a keleti városrész közúti forgalmát, a multikulturális felszín alatt pedig egyre nagyobb ellentétek alakulnak ki. Nem szólva arról, hogy az eurokraták külön „kasztot” alkotnak: kiemelt fizetésük mellett egész családjukkal együtt oktatási, egészségügyi és közlekedési kedvezmények egész sorát élvezhetik.

A belgáknál – így a fővárosiaknál is – makacsul megmarad a hagyományos, a francia ajkú és általában katolikus vallonok, valamint a saját nyelvükön beszélő és jellemzően protestáns flamandok között fennálló „etnikai” ellentét, így Brüsszel 1966 óta hivatalosan is kétnyelvű, amelyet többek között az utcatáblákon vehetünk észre. Hogy hány ember beszél az egyik vagy a másik nyelven, azt senki sem tudja pontosan. Az utolsó felmérést 1947-ben végezték, és az sem volt reprezentatív. Becslések szerint mintegy 80 százalékra tehető a francia nyelvű lakosság (a bevándorlók is zömmel ezt beszélik), míg a flamandok aránya 20 százalék körüli. Tény, hogy a flamandok egészen jól értik a vallonokat (ha akarják), a vallonoknak azonban komoly nehézségeik támadnak, ha a flamand nyelvről van szó.

A nyelvek zűrzavara már régen létezett amikor a belga államot megalapították, és belátható időn belül biztosan nem is lesz vége. A francia nyelv mindig is a „finom emberek” nyelve volt, flamandul a munkásosztály beszélt. A flamand – amely a holland egy nyelvjárási változata – csak 1898-ban ismerték el hivatalosan. Kulturális, politikai és társadalmi berkekben főleg a legutóbbi időkben érezhető a flamand nyelv erőteljesebb hatása.

Az egyesült Európában újra a regionális különbözőségek válnak fontosabbá, a nemzeti hovatartozás háttérbe szorul. És hol máshol válhatna ez a leggyorsabban láthatóvá, ha nem Belgiumban? A látogatóval könnyen megtörténhet, hogy – főleg a déli városrészben – egy olyan pincérrel vagy benzinkutassal találkozik, aki semmiképpen sem hajlandó megérteni a francia szót, inkább néhány angol vagy német szótöredékkel próbálja megértetni magát.

A brüsszeliek szívük mélyén szeretik a káoszt, így mindig rugalmasan tudják szervezni hétköznapjaikat. A pontosság csak egyetlen szempontból érvényesül: egy jobb étteremben lefoglalt asztal esetén! Nem hiába választották Franz Kafkát, az örök káosz és összevisszaság gondos krónikását díszpolgárukká. A város nyugodtan lehetne színtere valamelyik regényének.

A brüsszeliek eme szeretetreméltó tulajdonságát főleg a közlekedésben érhetjük tetten. Még néhány évvel ezelőtt is csak „tanácsadói” funkciójukban vették figyelembe a jelzőlámpákat, csupán a magas büntetésekkel történő fenyegetések tudták arra sarkallni a brüsszeli autóvezetőket, hogy meg-megálljanak a pirosnál. Másrészről viszont a rendőrség sem törődik különösebben az autók elvontatásával. Ha mégis megtörténik, előfordulhat, hogy hirtelen egy olyan autót szállítanak el, amely valójában tökéletesen szabályosan parkolt, de bizonyítsa be ezt valaki a rend őreinek…

Komoly hibákat vétettek azonban a környezet- és a műemlékvédelem terén Brüsszelben. Évtizedeken keresztül visszavonhatatlanul tettek tönkre egész történelmi városrészeket, közöttük a szecessziós építész, Victor Horta számos alkotását is. Amikor az Európai Unió a városba költözött, ez a folyamat csak felgyorsult. Tucatszámra építették a rideg betontömböket, és sok millió négyzetméternyi irodaépületet emeltek a semmiből. Évtizedekig a város egyik „jellegzetessége” volt a foghíjtelek.

Ezen „fejlődés” vesztese sok más városrész mellett főleg az egykor oly idilli Leopold negyed. A házak bérleti költségei az egekbe szöktek, vagy fényűző magánlakásokat alakítottak ki bennük. Ezt a luxust gyakran csak a jól fizetett és adókedvezményt élvező EU-hivatalnokok, valamint azok az agyafúrt üzletemberek engedhetik meg maguknak, akik idejekorán felismerték a trendet, hamar felugrottak a pénzügyi körhintára, és immáron a növekedés részeseivé váltak.

Különösen a szolgáltatóipar olyan résztvevői, mint a futárszolgálatok, takarító vállalkozások, pályázatíró- és fordítóirodák nem panaszkodhatnak a megbízások mennyisége miatt. A brüsszeli lakosság nagy része számára azonban már túl drága az élet a belváros előkelőbb negyedeiben. Az őshonos brüsszeliek gyakran a külvárosi negyedekbe költöznek, ahol még megfizethetőek a bérleti díjak.

Brüsszel tehát a világcégek, a lobbisták és az európai politika játszóterévé vált. Sok brüsszeli igen vegyes érzelmekkel tekint erre a fejlődésre. De még sok helyi politikusnak is – akik a trend ellen próbálnak hatni – nehezére esik a belenyugvás. Az EU-hatalommal szembeni fellépés egységes tervezést, döntéshozatalt és cselekvést igényel. Ez a belga nagyvárosban azonban egyszerűen lehetetlen, hiszen Brüsszel valójában nem is létezik. A város szinte kafkai miniállam-betegségben szenved: hivatalosan 19 önálló, saját polgármesterrel, rendőrséggel, tűzoltósággal, gáz- és áramellátással, valamint hulladékszállítással rendelkező településből áll.

Ez a tény már többször kompetenciaharchoz vezetett, és összehangoltabb fellépéssel néhány szerencsétlenséget is el lehetett volna kerülni – pl. az 1985-ben a Heysel-stadionban bekövetkezett katasztrófát is, amely során 38 futballrajongó vesztette életét. A városatyáknak a hatékony környezetvédelmi intézkedések terén sincs könnyű dolguk. Újabb és újabb botrányok látnak napvilágot. Hatékony szűrőbe rendezések hiányában a város egyetlen igazi folyója, a Senne gyakorlatilag szennyvízcsatornává változott, évtizedek óta egy hatalmas sugárút gyomrában rejtőzik.

Az ivóvíz továbbra is rossz minőségű, a hulladékégetők túl sok káros anyagot bocsátanak a levegőbe. Egy valójában csodálatos város árnyoldalai – de ezek is hozzátartoznak Brüsszel összképéhez. Európa számos városa hasonló gondokkal küzd. Brüsszel azonban felismerte a helyzet komolyságát, és az utóbbi években hozott is néhány reményre okot adó intézkedést – nem utolsósorban azért, mert aggódnak az imázsuk miatt, és mert a látogatóknak és az EU-hivatalnokoknak vonzó várost szeretnének kialakítani.

Kevés az olyan európai nagyváros, amely éppoly alkalmas lenne egy-egy rövidebb látogatásra, mint Brüsszel. Viszonylag kis alapterületen csodálatos látnivalók sokasága tekinthető meg. A Grand-Place joggal vonzza a turistákat: a világhírű tér és a rajta álló 33 céhes ház mára természetesen elüzletiesedett – nem csoda, hiszen a nap 24 órájában találkozhatunk itt turistákkal – ez a sorsa a föld minden híres terének.

Ennek ellenére az idelátogatónak mégis az az érzése, hogy itt nem csupán a pénztárcája áll a középpontban. Gyakran lehetünk méltatlankodás fültanúi, a Grand-Place körüli utcákban található éttermek árai ugyanis túlságosan magasak, ennek ellenére sokan keresik fel ezeket az éttermeket. Itt szívvel-lélekkel főznek – ez jellemző Brüsszelre, és ez különbözteti meg Európa más turista központjaitól.

Emellett a Grand-Place a műemlékvédelem és -fenntartás mintapéldája is, a belváros sok más részével együtt. Bár sok épületet a már említett módon megbocsáthatatlanul lebontottak, azért számos történelmi épület megmaradt, amelyeket nagy odaadással és szakértelemmel restauráltak. Ixelles-ben például, de sok más városrészben is teljes szecessziós utcákat újítottak fel, nem pusztán nyereségvágyból.

Brüsszel sajátos életérzést sugároz, éppen azért, mert nem működik tökéletesen olajozottan. Káosz nélkül azonban nem létezhetnének az olyan városrészek, mint a Marolles negyed, unalmasabb volna a kulturális kínálat, nem főznének ilyen jól, és a változatos éjszakai élet is elképzelhetetlen volna. Ugyanígy az sem lehet véletlen, hogy a belga irodalomban és a művészetben jelentős szerepet játszott a szürrealizmus, gondoljunk csak Magritte és Delvaux festészetére.

Brüsszel rajongói éppen az ellentmondásai miatt szeretik ezt a várost. Jó volna, ha ilyen tudna maradni, hiszen évszázadok óta pontosan ennek köszönheti különleges vonzerejét. Reméljük tehát, hogy Brüsszel a jövőben is meg tudja őrizni sajátos jellegét – a helyzet nem is olyan reménytelen.