A modern „fogyasztói” társadalomban ma már mindenki rohan, és közben fokozódik a türelmetlenség és az agresszivitás. Régebben sokan egész életükben a szomszéd faluig sem jutottak el, mégis egészségesek, kiegyensúlyozottak és elégedettek voltak. Manapság senki nem érzi jól magát ott, ahol van, mindenki máshol akar lenni, lehetőleg minél gyorsabban akar eljutni minél távolabbra. Talán ez is egyik oka az országúti száguldozásnak és az egyre növekvő nemzetközi turizmusnak. Bármilyen messzire utazunk azonban, általában kiderül, hogy ettől sem leszünk boldogabbak. Ki elől menekülünk? Talán saját magunk elől? Akárhová rohanunk, saját magunkat nem hagyhatjuk otthon.
Az elidegenedés
A probléma nem új, már több ezer évvel ezelőtt is foglalkoztak vele. A Patandzsáli-féle indiai jógában és a buddhista praxisban is szerepel a maitrí meditáció, amelynek korabeli magyarázó kommentárjai részletesen foglalkoznak ezzel a kérdéssel. A tradicionális hindu jóga bölcselete szerint például csak akkor vagyunk képesek másokat is elfogadni a hibáikkal együtt, ha először saját magunkat fogadjuk el.
A probléma gyökere az ősi, keleti, szakrális szövegek szerint abban van, hogy az emberek jelentős része – bár tudattalanul – utálja önmagát, és ezt az ellenszenvet vetíti ki másokra agresszív viselkedés formájában. A modern ember a szeretetébe is beleviszi ezt az attitűdöt, például úgy, hogy ha valakit szeret, igyekszik magához láncolni, kisajátítani, birtokba venni és átalakítani, átnevelni a saját ízlése szerint, kéretlenül jót tenni vele, akkor is, ha erre nincs szüksége.
A modern mélylélektan megfigyelései is arra utalnak, hogy sok ember kifejezetten gyűlöli önmagát. Jung magyarázata szerint minden tudatos aktivitásunk mögött a tudattalanban ott rejtőzik annak ellentéte, és ezekből képződik az ember árnyékszemélyisége, a „sötét felebarát”. Ezért minél jobban imádjuk önmagunkat tudatos szinten, annál erősebb az önmagunkkal szembeni ellenszenv tudattalan szinten, és ez az ambivalencia belső feszültséget kelt, továbbá neurotikus és pszichoszomatikus tünetekhez vezethet.
Alfred Adler szerint az emberek jelentős részében váltakozva alakul ki a túl pozitív önértékelés és a szorongató kisebbrendűségi érzés. Minél kisebb valakiben a közösségi érzés, annál nagyobb mértékben ingadozik a két szélsőség között. Nagy hatalmú és befolyású emberek, ha magukra maradnak, gyakran nyomorult koldusnak érzik magukat, akit mindenki lenéz és megvet.
Az ember persze ösztönösen védekezik az önmaga iránti ellenszenv ellen, például úgy, hogy az ellenszenv érzését kivetíti másokra. Emiatt főleg azokat tartjuk ellenszenvesnek, akikben tudatosan vagy tudattalanul fölfedezzük a saját hibáinkat. Így azonban egyre távolabb kerülünk mind önmagunktól, mind az embertársainktól. Ezt a jelenséget nevezik egyes filozófusok elidegenedésnek. A látszatmegoldás pedig sokunk számára a száguldás, a rohanás, a menekülés, nehogy utolérjen minket a valódi természetünk, az, akik ténylegesen vagyunk.
Közelebb mások megértéséhez
Mind jobban terjed a menekülés durvább módja, ami nem más, mint az öntudatunk elhomályosítása drogok alkalmazásával. Meglepő és félrevezető hiedelem, hogy az ilyen magatartásformák összefüggésbe hozhatók egyes keleti vallások tanításaival, azon az alapon, hogy a meditáció is valamiféle önkívületi állapot előidézésére szolgál. Ez azonban tévedés. A tradicionális keleti vallások tiltják a bódító- és részegítőszerek alkalmazását. A meditáció célja a lehető legtisztább tudatállapot elérése, amelynek jellemzője a tökéletesen koncentrált belső éberség, és leginkább ahhoz az állapothoz hasonlít, amelyet egy „szórakozott professzor” él át, amikor hatalmas belső szellemi erőfeszítéssel megold egy tudományos problémát, és közben megfeledkezik arról, hogy mi történik a környezetében.
Ilyen tudatállapotok gyakorlása közelebb vezethet mások megértéséhez akkor is, ha ők másképpen fogják fel a világot, és esetleg arra is ráeszmélhetünk, hogy nem érdemes önmagunk elől menekülni, hiszen a személyiségünk csupán szüntelenül változó összetett képződmény, és a változások kulcsa a saját kezünkben van.
A belső türelmetlenség, zaklatottság leküzdésére, uralására kiváló példaként szolgálhat a fővárosi autóbuszközlekedés, amely a világháború után kezdett jelentős mértékben bővülni. Mivel egyre több buszvezetőre volt szükség, az állások betöltésére pályázatot hirdettek. A jelentkezés alapfeltétele volt a legalább ötéves balesetmentes teherautó-vezetői gyakorlat, és a pályázók csak alapos tesztvizsgálat után nyerhették el az állást. Az egyik feladat az volt, hogy végig kellett vezetni egy autóbuszt egy kanyargós belvárosi útvonalon, minden megállónál megállni, az ajtókat kinyitni és becsukni, majd szabályosan és balesetmentesen elindulni. Indulás előtt azonban az autóbuszban elhelyeztek egy vödör vizet, és a feladatot úgy kellett végrehajtani, hogy a vödörből egyetlen csepp se lötyögjön ki.
Ma már ritka az olyan gépkocsivezető, aki ezt a feladatot képes lenne sikeresen végrehajtani. És nem azért, mert a vezetők ügyetlenek, hanem mert nem képesek önmagukat fegyelmezni, például olyankor, ha valaki meg akarja őket előzni. Az egyre gyakrabban tapasztalható közlekedési agresszió is többnyire a fokozódó lelki feszültség, esetleg a torzult személyiség egyik tünete.
Önmagunk legyőzése
Már az ókori görögök is fontosnak tartották az önfegyelmet. A spártaiak úgy tartották, hogy az a legnagyobb győzelem, ha képesek vagyunk önmagunkat legyőzni. Az önfegyelem ugyanis azt jelenti, hogy kontrolláljuk az ösztöneinket, az érzelmeinket, az indulatainkat, sőt a gondolatainkat is. Ez utóbbi talán a legnehezebb, megfékezni a gátlástalanul csapongó fantáziánkat.
Jung, Assagioli és az „agykontroll” módszerét kidolgozó José Silva szerint is a gondolatok energiával rendelkeznek, és megvalósulásra törekszenek. Ez vonatkozik a spontán felbukkanó negatív gondolatokra is. A pszichoszomatikus betegségek pedig a negatív gondolatok manifesztációi a fizikai testben. Különösen veszélyesek az agresszív gondolatok, mert ezek elsősorban annak a szervezetét károsítják, akiben fölmerülnek.
Egy ősi kínai példabeszéd szerint, ha van egy ellenségünk, aki mérhetetlenül gyűlöl minket, nem érdemes tenni semmit, hiszen azzal csak önmagunknak árthatunk. Ha ugyanis az ember békésen, türelmesen, meditálva, belső lelki harmóniában, indulatoktól mentesen üldögél a szobájában, esetleg még azt is megláthatja, amint az ellensége koporsóját elviszik az ablaka előtt.
