Ma Magyarországon 16 év az iskolakötelezettség korhatára. Tehát amíg a gyerkőc nem tölti be a 16. életévét, addig kötelező valamilyen tanintézménybe járnia. De vajon a mai munkaerőpiacot elnézve, megéri-e a gimnáziumi évek után egyetemre menni, vagy inkább valamilyen szakmunka mellett érdemes letenni a voksot?

Folyamatosan azt szajkózzák, hogy nagyon kevés a szakmunkás hazánkban. Az utóbbi években számos átalakításon ment át a magyar oktatási rendszer, ami főleg a gimnáziumi oktatást érintette, annak reményében, hogy ezzel több fiatalt tudnak arra sarkalni, hogy inkább valamilyen szakmát tanuljon ki. Viszont a munkaerőpiac mégsem azt mutatja, hogy akkora hiány lenne ezekből a szakemberekből, hiszen a meglévők sem tudnak elhelyezkedni abban, amit kitanultak.

A másik nagy dilemma, ami ugyancsak a munkahelyek tekintetében alakul ki az emberekben, hogy megéri-e manapság egyetemre menni, jelent-e annyit a diploma, hogy azzal jól fizető álláshoz lehessen jutni. A munkáltatókat vizsgálva, nem a papír számít, sokkal inkább fontos a tudás, ami mögötte van. Rengeteg álláshirdetésben emelik ki, hogy a valódi tudást keresik, nem pedig az azt bizonyító okmányokat. Most akkor feltehetjük azt a kérdést, hogy de hát ha meg van a diplomája valakinek, az azt is jeleni, hogy megfelelő tudással is rendelkezik a tanult szakág irányába?

Sajnos nem így van. A mai oktatási rendszer nincs a helyzet magaslatán, könnyen jutnak emberek úgy diplomához, vagy bármilyen más felsőfokú szakképzettséghez, hogy a valódi tudást nem szerezték meg a képzés közben. Ilyen például az, ha valaki rendelkezik nyelvvizsga bizonyítvánnyal, de közben egy árva kukkot sem tud elmakogni az állásinterjún, amikor arra kerülne a sor, hogy felmérjék, mennyire igaz az önéletrajzban leírt tudásszint.

Persze csúnya dolog általánosítani, de elnézve a diplomás munkanélküliek számát, sajnos azt lehet leszűrni belőle, hogy igen kevesen vannak azok, akik az évek során valódi szakembereivé is váltak annak a szaknak, melyen anno úgy döntöttek, hogy tovább szeretnének tanulni. Ezzel a cégek is tisztában vannak, ezért is olyan nehéz ma munkát találni, mert igen erősen szűrik az embereket, mindenki a legjobb szakembert akarja megszerezni magának.

Azok, akiknek a tudása nem éri el ezt a szintet, becsatlakozhatnak valamilyen gyakornoki programba, vagy abba a helyzetbe kerülnek, hogy kényszerből valami teljesen más munkába kell kezdeniük, mint amiről álmodtak. De még ekkor sem kell elkeseredni, hiszen a törvény csak azt mondja ki, hogy meddig tanköteles valaki, azt nem szabja meg, hogy hány éves kortól nem jelentkezhet már egyetlen iskolába sem. Dönthet akár valaki úgy is, hogy 30-as, 40-es évei tájékán vág bele valami újba, és választ magának egy olyan szakirányt, amibe már amatőrként volt lehetősége belekóstolni.

Véleményem szerint, ma csak akkor érdemes tovább tanulni, ha meg is van a kellő kitartása hozzá valakinek, mivel nem olcsó mulatságról van szó. Valamint a kapott papírt csak akkor van értelme büszkén lobogtatni, ha a tényleges szaktudásunkat bizonyítja, nem csak az elkínlódott éveket. Természetesen még ez sem lesz garancia arra, hogy azonnal munkához is jut az illető, de minden bizonnyal nagyobb előnnyel indul már az állásra jelentkezésnél is, mint kevésbé szakképzett társai.