Az orvosi technológia rohamosan fejlődik, különösen az onkológia terén, ám – mint azt egy régi mondás a tűzről állította – a technológia jó szolga, de rossz mester. Ha átveszi az egyeduralmat a rákkutatásban éppúgy, mint a kezelésben, kiszorul a színről a legfontosabb technológiamentes tényező, mármint maga a beteg, számtalan emberi szükségletével és fel nem ismert öngyógyító képességével egyetemben.
„Senki ne próbálja gyógyítani a testet a lélek nélkül, ezért ha a fej és a test egészsége a célod, kezdd el a munkát az elme gyógyításával! Napjaink nagy hibája az emberi szervezet gyógyításában az, hogy az orvosok első lépésként különválasztják a lelket a testtől.” Ezt írta Platón 2400 évvel ezelőtt, és a XIX. század végéig az orvosok zöme megfogadta tanácsát: számukra a daganatos betegek lelkiállapota, sorsa és életvitele fontos szerepet játszott betegségük kialakulásában és lefolyásában. Aztán megindult a medicina egyre gyorsuló technikai forradalma, kiszorítva az emberi-lelki dimenziót, és Platón rosszallása ismét aktuális lett.
A diagnózist követő időszakban a kórház óriási porszívóként beszippantja az újonc pácienst, aki attól kezdve jelképes futószalagon állva a rendszer részévé válik: mások, tekintélyes szakemberek vizsgálják, kezelik, utasítják, rendelkeznek fölötte, ő pedig szinte gyermeki módon, passzívan engedelmeskedik, mert tudja, hogy az ő érdekében, az ő életben maradásáért történik mindez – csak éppen ne érezné magát olyan tehetetlennek és magányosnak! Fél, aggódik, mintha minden bizonyossága és teljes jövője eltűnt volna a diagnózis nyomában. Mintha a daganat fontosabb lenne az orvosok számára, mint a hozzátartozó rémült emberi lény.
Ez a fajta teljes elárvultságérzés nemcsak a beteg hangulatát árnyékolja be. A psziché és a test egy érem két oldala: szakadatlanul befolyásolják egymást. A félelem, a pánik, a reménytelenség és a tehetetlenség aláássák a szervezet ellenálló képességét: a pozitív, bizakodó, határozott érzések, az élni akarás és a harci kedv viszont erősítik. Ez a régi igazság, ami csak az elmúlt száz-egynéhány év alatt ment ki az orvosi divatból, most újult erővel tér vissza, két egymást kiegészítő fölfedezés segítségével.
Életkedv, mint gyógyszer
A pszichoonkológia modem tudománya alig hatvanéves. Lawrence LeShan amerikai pszichológus alapította meg szinte akaratlanul, amikor megpróbálta kideríteni, hogy van-e kimutatható kapcsolat a rákos megbetegedés és a beteg érzésvilága között. Ez a gondolat annyira újszerű és szokatlan volt, hogy 19 New York-i kórházból dobták ki a témával jelentkező fiatal pszichológust, aki daganatos betegekkel kívánt beszélgetni. A huszadik kórház főorvosa viszont behívta LeShant, és megengedte, hogy szabadon látogassa, kérdezgesse betegeit. Az ifjú pszichológus rengeteg interjú után világosan látta, hogy az érzelmek döntő módon befolyásolják a test állapotát, tehát az érzésvilág gyógyítása a szervezetnek is jót tesz. Dióhéjba foglalva így született meg a pszichoonkológia, amely azóta nemzetközi specialitássá vált, számtalan kiadvánnyal és kutatócsoporttal, elsősorban az USA-ban és Nyugat-Európában.
LeShan eredeti módon nem azt kutatta, hogy a beteg milyen múltbeli problémától szenved, hanem hogy mi jó és pozitív az életében, mivel arra lehet szebb jövőt építeni. „A rákos megbetegedés egy új élet kezdetét hozhatja magával – írta egyik könyvében. Megtalálni saját valódi lényünket és fölfedezni, hogy milyen igazi, autentikus életet élhetünk – ezek lehetnek legerősebb fegyvereink a betegség leküzdésére.” Itt nemcsak elméletről volt szó: LeShan igen sok súlyos beteg gyógyulását segítette elő azzal, hogy felébresztette életkedvüket, és megmutatta, hogy fölösleges terheiket nem kell tovább cipelniük, felszabadulhatnak, és – az ő szavait idézve – végre a saját nótájukat énekelhetik, a saját ütemükre menetelhetnek.
Pszicho-neuro-immunológia
A másik felfedezés, amely lassan, de biztosan visszahozza az emberi-lelki tényezőt az onkológiai gyakorlatba, szigorúan tudományos biológiai-neurológiai alapon bizonyítja, hogy az érzelmek, tartós hangulatok és gondolatok mérhetően befolyásolják az immunvédelmi rendszert. Neve pszicho-neuroimmunológ1a, röviden PNI.
Lényege, hogy a pozitív beállítottság erősíti, a borúlátó, keserű hangulat viszont aláássa a szervezet létfontosságú fegyverét, az immunitást, többek közt a rák ellen. Ezt hajdani (régimódi) orvosok, pszichológusok, lelkiatyák és egyéb támaszadó személyek ösztönösen tudták és alkalmazták segítő munkájukban, a medicina keretein kívül; de a PNI mint új orvosi specialitás tudományos alapon áll, hitele van, nem lehet komolytalan igyekezetnek minősíteni. Az elmúlt 40 évben számtalan, főleg amerikai kísérlet és tanulmány igazolta a gondolkodásmód és az immunitás szoros kapcsolatát; ebből következik, hogy a beteg lelkiállapotának feljavítása ugyanolyan szerves kelléke a terápiának, mint a gyógyszerezés.
Persze a kutatók eredményei nem befolyásolják azonnal és mindenütt a klinikai gyakorlatot. Néha úgy tűnik, hogy a kutatók és az orvosok nem is olvassák el egymás szakirodalmát, és így időbe fog telni, mire a PNI – és a pszichoonkológia – meglátásai érvényesülnek a rákorvoslás világában.
Szerencsére ettől függetlenül mintegy 40 évvel ezelőtt Angliában és Amerikában megindult a nem orvosi, pszichológiai támaszadás mozgalma: pszichológusok, pszichoterapeuták, nővérek, képzett laikusok kezdtek foglalkozni daganatos betegekkel, elsősorban hogy megszabadítsák őket a tehetetlenség és reménytelenség érzésétől, majd hogy megmutassák: minden beteg sokféle módon javíthat állapotán, életminőségén. Csak az tudja, akit megérintett a daganatos betegség, hogy mekkora támasz, megkönnyebbülés és öröm az, hogy van valaki, aki meghallgat, megért, és képletesen vagy igazán fogja a kezedet.
Támaszadás mellett egyre több kiegészítő technika és terápia került a programba. A híres bristoli ráksegítő központ működése nyomán országszerte, majd Európa-szerte – hazánkban is – elterjedtek a rákbetegeket segítő önkéntes szolgálatok. Mint minden fontos és sikeres reform, ez is alulról fölfelé indult meg, egy olyan hiány pótlására, amelyet a hivatalos medicina nem tartott fontosnak. Ám ironikus módon ezek a kissé lenézett kiegészítő módszerek támogatják a hivatalos medicinát, amennyiben erősítik a betegek küzdőképességét, és egészséges életmódra tanítják őket. „Mindnyájunkban lakozik egy bölcs gyógyító”, vallotta a kétszeres Nobel-díjas Dr. Albert Schweitzer, és a kiegészítő terápiák pontosan ezt az öngyógyító erőt ébresztik fel a betegekben.
A szakértő beteg
De még ezzel sincs vége a rákgyógyítás reformjának a beteg szempontjából. A világháló segítségével sok ember – a selejtes információkat kizárva – igyekszik tájékozódni betegsége természetéről, várható kimeneteléről, és nem passzív szenvedőként, hanem mint aktív partner kíván együttműködni orvosával. „A rossz beteg az, aki meggyógyul” – mondta a világhírű amerikai onkológus-sebész, Dr. Bemie Siegel. Rossz betegnek tartják azonban azt is, aki kérdéseket tesz föl, nem fogadja el automatikusan az orvos javaslatát, hanem felelősséget vállal saját döntéseiért. Ezzel persze csínján kell bánni! Az orvos a maga szakmájában mérhetetlenül többet tud a „szakértő” betegnél, az utóbbi viszont saját léte, életminősége és céljai terén az egyedüli szakértő. E két szakértelemnek egyensúlyt kell találnia: harmóniát, nem konfliktust.
A daganatos megbetegedések száma egyre emelkedik. A baj nem a világűrből hatol be, nem is isteni büntetés, avagy hibás gének merénylete, hanem saját önromboló életmódunk, a természettől való elszakadásunk eredménye. Amit mi okoztunk, azt legalábbis nagyrészt mi tudjuk helyrehozni. A mi dolgunk a megelőzés munkája és, ha már betegek voltunk, a visszaesés megakadályozása. Egyik feladatot sem látja el a hivatalos medicina. Nem érdekli, nem is ért hozzá. Ez baj, de tudunk segíteni rajta. Magad, uram, ha szolgád nincs! – tanácsolja a régi mondás, és ez esetben a szolga, a modern magastechnológia, a maga fontos hatáskörén kívül nem tud segíteni rajtunk. Ott van helyette a jól informált szakértő beteg és az előrelátó, még nem beteg cselekvési szabadsága, egészségének védelmére vagy helyreállítására. Rajtunk áll, hogy használjuk-e.
